Érdek az adózásban I.

Bevezető. Deltai Károly polgármester úr és Takács Zoltán nyílt disputát kezdeményezett az adórendszerről a Telki Napló fórumán. Mint Telki településfejlesztési koncepciójának egyik alkotója, és mint közgazdász szükségesnek tartom beszállni a beszélgetésbe.

Az adózás témaköre folyton változó életkörülményeink állandó része, és mivel mindenkit érint, mindenki gondolkodik rajta. A „rákérdezéseknek”, az újra és újra átgondolásoknak mindig lehet eredménye, tanulsága. Polgármester úrék értelemszerűen Telki aktuális adóügyeit próbálják rendezni, keresik Telki mozgásterét, a helyi közmegegyezés lehetőségeit. Szerencsésebb helyzetben vagyok, mivel megtehetem, hogy távolabbról és kívülről is foglalkozzam a témával. Ez amúgy megkerülhetetlen, mert a helyi adózás szervesen kapcsolódik nagyobb adózási és gazdasági-pénzügyi rendszerekhez, része a nemzetgazdasági stratégiának, egyéb összefüggéseket nem is említve. Az adórendszer többrétegűsége, bonyolultsága és tovagyűrűző hatása okán minden adóztatási szinten szükséges hosszabb távra kigondolt koncepció megalkotása. A rövid írás korlátozott keretei között néhány kiemelt, általam hangsúlyosnak tekintett témával foglalkozom – két részben.

A mostani írásban az adózás jelentőségéről, hatásmechanizmusáról lesz szó. A fókuszba az adózáshoz fűződő érdekviszonyok boncolgatását helyezem. A következő számban a helyi adórendszert és Telki speciális helyzetét tárgyalom. Előrebocsátom, hogy nem tudok a téma minden ága-bogára kitérni, talán nem is érdemes, mert ha kialakul egy komoly vita, akkor sok más aspektusra is sor kerülhet.

Néhány gondolat az adózás „eredetéről”. Az adózás állandó, összetartó kötelék az egyének, családok és a szűkebb-tágabb közösségek együttműködésében, együtt gazdálkodásában. Az adózás feltehetően már az „írott történelem” előtt is létezett. Azóta, amióta közös ügyek vannak, mert azokat közösen kell finanszírozni valamilyen munkamegosztás és teljesítmény elosztás alapján. Az egyén közösségbe tömörül, hogy biztonságosabb, jobb életfeltételeket alakítson ki, hogy csökkentse azon szükségletei ráfordítási költségeit, amelyekre szüksége van, de egyedül nem képes megfinanszírozni, még kis mértékben sem (mai szavakkal: védelem, raktározás, építkezés, szervezés, közművek, humán ügyek, stb.). Az, hogy mindenkinek külön műszaki és humán infrastruktúrája legyen az nyilvánvalóan térbeli és fizikai képtelenség. Még egy elzárt tanyán is van közüzem és annak közösen viselt terhei, ha több ember lakja.

Ezek a „fajlagos költségek” folyton korrekcióra szorulnak, mivel a természeti javak mennyisége és minősége, a szükséglet kielégítés lehetőségei, az emberi képességek és igények, a közösség belső és más közösségekhez fűződő viszonya képlékeny, állandó változásban van. Akkor is, ha nem történnek kataklizmák: járvány, katasztrófa, háború, pénzügyi krach. Tehát, a közösségi lét körülményeinek fejlesztése és fenntartása csak közös áldozat révén biztosítható azzal az örök reménnyel (mi mást tehetnénk?), hogy egyeztetések és viták után a körülmények jobbak lesznek és a fajlagos költségek is csökkenthetők. Az egyéni és közös érdek együttes megjelenése az adózásban egyértelmű, és abban sincs vita, hogy adózó és adóztató közös érdeke a minél optimálisabban, harmonikusabban működő rendszer kialakítása. Persze, a probléma a hogyanban és a részletekben van.

Szilárd pontok. A sok bizonytalanság ellenére minél stabilabb pontokat kell keresnünk az adózás módjával kapcsolatban. A leginkább autentikus, egyben a legvitatottabb kérdések: mi az adózás célja, kire és mire vonatkozzon, milyen alapon, milyen mértékben és hogyan történjen a gyakorlatban, mire fordítsák a bevételeket, és persze, mennyibe kerül a behajtás, az adminisztráció? A fő elvárás, hogy az adózás/adóztatás legyen igazságos, méltányos, arányos, megfizethető, kiszámítható és tartós. Már ez a nem teljes körű felsorolás is sok olyan tényezőt tartalmaz, amelyeknek nemcsak a fő kérdésekkel történő összeegyeztetése problematikus, de már az emberenkénti értelmezése is eltérő. Eltérő érdekeik okán. Az érdekharmonizáció feltétele, hogy ne legyen kettős adóztatás, ne késztessen a jövedelmek eltitkolására, de ne is lehessen indokolatlanul részesedni a közpénzekből, a kulcsok változtatása pedig ne legyen drasztikus és ad hoc jellegű.

Hatások. Az adózás ugyanakkor dinamikus kategória, ezért stratégiai feladat az adózás hatásának vizsgálata a gazdasági és közösségi folyamatokra, az érdekeltségi rendszerre. Elvárás az adórendszerrel kapcsolatban, hogy legyen gazdaságélénkítő, inspiráló hatású, például kedvezmények nyújtásával kívánatos tevékenységek, gazdasági csoportok helyzetbe hozása érdekében. Legyen továbbá orientáló hatású a termelés és a fogyasztás (pénzköltés) szerkezeti javítása céljából. Jogos igények, amelyek azonban konfliktusokkal, az érdekek folyamatos átrendeződésével járnak. Minden helyzet más-más módon, kedvezőbben vagy kedvezőtlenül hat az egyes adózó polgárra, vállalkozásra. Az előnyt élvezők örülnek, és nem vennék jónéven, ha – később – szigorodnának a feltételeik. A hátrányt elszenvedők tiltakoznak, és mindent megtesznek az adó gyors, számukra kedvezőbb megváltoztatásáért. Az adózó kötélnek áll, ha a befizetett többletadóból érzékelhetően jobb állapot alakul ki vagy nem kínálkozik kibúvó. Az is befolyásoló körülmény, hogy milyen az adózás máshol, van-e lehetőség átcsoportosítani az adót kedvezőbben adóztató helyre. Ez felveti azt a dinamikát érintő kérdést, hogy miként használják fel a befolyt adót fejlesztésre, fenntartásra, szociális kiadásokra, vagyis a kiadások milyen hatással lesznek a (köz)bevételek alakulására.

A szociális faktor. Ennél a pontnál előhozakodik egy újabb, az adózás rendezését befolyásoló társadalmi igény: az adózásban jelenjen meg a szociális és/vagy a szolidaritási szempont is. Az alapvető hozzáállás: „fizessenek a gazdagok”, illetőleg legyen sávos vagy progresszív az adózás. Azaz akinek jobban megy, többje van, nagyobb mértékben járuljon hozzá a közös terhek finanszírozásához (ld. közteherviselés története). Mindez a felvetés logikusan következik a megélhetési javak, az emberi képességek, ambíciók, szükségletek természettől fogva egyenlőtlen eloszlása „igazságtalanságának” megtapasztalásából, vagy a „beleszületésből” származó előnyök és hátrányok, a „szerencse”, érdemektől független „méltánytalan” elosztódásából. Ezért személyes és általános társadalmi igény a kiegyenlítésre törekvés, miközben a természetben nincs egyenlőség, viszont van egyensúlyra törekvés.

Tegyünk egy kis kitérőt a két felvetéssel kapcsolatban.

„Fizessenek a gazdagok”. Ez mélyen érinti Telkit, nemcsak országos, de településen belüli nézőpontból is. Kérdés: ki számít gazdagnak? Azt megállapíthatjuk, hogy a legszegényebb emberhez képest mindenki gazdag(abb)nak számít. Akkor, hogyan alakuljon az adózás rendje, milyen arányt kövessen? Arról nem is beszélve, hogy a „fizessenek a gazdagok” kiszólás megbélyegző is, hiszen látensen azt feltételezi, hogy aki gazdag, az jogtalan előnnyel, csalással, visszaéléssel, azaz érdemtelenül került kedvező helyzetébe, ráadásul a szegények kárára. Persze, van ilyen is, nem kis számban, de mégis … Ha általános társadalmi érdek az, hogy a tehetséges, ambiciózus, sokat dolgozó és eredményes emberek minél nagyobb számban legyenek, mert társadalmi-gazdasági hatásuk előnyeit a többség élvezi, akkor az is nyilvánvaló, hogy jövedelmük, vagyonuk – „munkaerejük újratermelésének fedezete” – az átlagtól felfelé eltérő nagyságú lesz.

A társadalom nem építhet önfeláldozó, önmegtartóztató és minden vagyonát szétosztó tehetségek sokaságára (persze, jó ha van ilyen példa is), mert a tehetséges munka nem egyszeri eset, hanem visszacsatolást, további anyagi és szellemi ráfordításokat, szakszerű irányítást követel, és a tehetségesség erőforrásait is újra kell tölteni és bővíteni. Ha az eredményes ember(csoport) nem kapja meg a munkájához szükséges további bővülési lehetőségeket, akkor távozik, elviszi képességét és annak potenciális eredményeit oda, ahol nagyobb „megbecsülést” élvez, vagy jobb híján visszafogja tevékenységét. Az eredményes munkák folytatásában, sikeres bővülésében rejlik a többiek tehetségének és foglalkoztatásának kibontakoztatása is. A szétosztott vagyon rövidtávon felélődik haszontalanul, hiszen a „jogosultak” nem a saját munkájuk alapján osztoznak, hanem mások munkája gyümölcséből részesülnek (kapnak) valamilyen külső elvrendszer alapján. A részesedés megszerzésében, vagyis közvetve mások teljesítményének elsajátításában lesznek érdekeltek, és nem a saját munkájuk termékenyebbé tételében. A társadalmi-gazdasági teljesítmény felől nézve ez az adóztatási mód negatív hatású, kölcsönös ellenérdekeltséget szül a kreatív munkában, ezért a közös és elosztható javak köre is folyamatosan szűkül.

Kijelölni ugyanakkor egy-egy adósáv határt, hogy a fölött valaki gazdag, ezért adózzon többet, az alatt pedig szegény és adózzon kevesebbet, nos, az szerintem, mesterségesen érdemtelen megkülönböztetést teremt pró és kontra. Tetejében, ez a mód – egy rögzített időpontban megállapított státusz alapján – a terheket mereven kivetíti előre és távlatban. Ha a sávhatár éles, akkor erős érdek keletkezik a jövedelmek eltitkolására, kimenekítésére, különösen a sávhatárok mentén. Tehát, arányosítani kell. Viszont, egyenlőtlen körülmények között ez hogyan lehetséges? Lehet tovább cizellálni az összeg-határokat, adósávokat, mint a súlycsoportokat a birkózásban, súlyemelésben, de bevallom, ezt sem tartom célravezetőnek, bár van benne igazságtartalom és szolidaritás motívum. De, haladjunk tovább.

„Sávos” vagy „egykulcsos” adózás. Mivel, az adózás rendkívül szerteágazó összefüggés- és érdekrendszert hordoz, ezért figyelmet kell fordítani arra, hogy milyen hatást vált ki az adózóktól. A „sávos adózás” kérdését az „egykulcsos” adóval együtt érdemes taglalni. (Itt a sávos és a progresszív adózás között nem teszek különbséget.) A kérdést főleg közgazdasági hatás szempontjából vizsgálom, és ennek tükrében a méltányossági és szolidaritási vetületet.

Ha a sávos adórendszerben túl nagy az ugrás a sávok között, akkor ezzel visszafogjuk azokat, akik „húznak”, és ennek hatásaként egyre kevesebb közpénz keletkezik a méltányosság és a szolidaritás finanszírozására. Ez pedig a lefelé nivellálás, az elszegényedés trendjét hordozza magában. Általános érdek fűződik ugyanakkor a jól adózók legális jövedelemtermelési „kedvének” megtartásához. Vagyis cél az adóeltitkolás, adókimenekítés minimalizálása és a jövedelemtermelés maximalizálása. Tehát, valamilyen arányosítás szükséges. Ha durva az egy vagy két adósáv szint (pl. 15% és 30%), akkor az adósávok finomítása, beskálázása a két szélsőérték között előbb-utóbb elvezet az egykulcsos adóhoz.

Az egykulcsos adó, igazságos és méltányos abból a szempontból, hogy az elvégzett munkát, ill. annak hozadékát azonos arányban adóztatja. Aki jobban teljesít, annál arányosan több marad, de több adót is fizet. A siker azt is jelenti, hogy a piac, a kereslet visszajelezte és díjazta a szükségletek kielégítése érdekében folytatott aktivitást. A közgazdasági és a társadalmi hatás kérdése abban rejlik, hogy aki sikeresen végzi a munkáját, milyen feltételekkel folytassa azt? Egykulcsos adó esetében több adótar-talom marad az adófizetőnél, mint a sávos adózás esetében. Költői kérdés: ki tudja jobban felhasználni az egykulcsos adózásból visszamaradt, be nem fizetett adóösszeget, az adót hatékony munkával megtermelő egyén/cég, „aki tudja, mit miért csinál”, vagy egy távoli bürokratikus intézmény?

Egykulcsos adónál az adózó előtt a következők adódnak megmaradó adótöbblete felhasználásakor:

  1. visszaforgatja vállalkozásába, amellyel további szükségleteket elégít ki, foglalkoztat, növeli jövedelmét, vagyonát és mindezzel keresletet támaszt üzleti partnerei, egyéb szolgáltatások számára;
  2. ha nem kínálkozik további bővülési lehetőség a szakterületén, akkor befektet más tevékenységbe, értékpapírt vesz, ezzel tőkét injektál a gazdaságba, amelytől hozamot remél, hogy majd folytathassa aktivitását;
  3. ingatlanba fektet, ezzel növeli a saját és a nemzeti vagyont, melynek hasznosításából mások is hasznot húznak, élénkítik a gazdaságot;
  4. fogyasztási javakra költi a be nem fizetett adót, kielégítetlen szükségleteit pótolandó, amellyel ugyancsak keresletet támaszt, közvetve munkahelyet bővít a fogyasztási javak előállítása és kereskedelme piacán;
  5. külföldre viszi pénzét jobb hozam reményében, ami kedvezőtlen a hazai közösség számára, hiszen máshol fejti ki gazdasági hatását;
  6. döntése tévesnek bizonyul, veszteséget produkál megmaradt adótöbblete felhasználásával, viszont gyorsabban reagál és korrigál, mint az adóztató közintézményi rendszer, tehát a hibát is hatékonyabban hárítja.

Joggal feltételezhetjük, hogy aki jól gazdálkodott, az a megtermelt jövedelmet is hasonló attitűddel használja fel. Ezzel szemben áll egy hatóság (állam, közszféra) pénzköltési motivációja, szempontrendszere, eredményessége. Félreértés ne legyen, az állammal szemben is ugyanaz az elvárás, ha nem fokozottabb, mint bármely jól gazdálkodó esetében: tevékenységének eredménye jobb legyen, mint a munkafázis (értékciklus) kezdetén. Mégis, a folyamat rövidre zártan hatékonyabb, mint áttételeken keresztül. Az 5) külföldre menekítés és a 6) téves döntés pontjai felvetik a nemzeti gazdaságpolitika szerepét és felelősségét. Nevezetesen, hogy a gazdasági kormányzás olyan gazdasági programokat kezdeményezzen, amelyek itthon tartják és növekedésre serkentik a befektetésre szánt pénzeket, illetőleg olyan intézmény- és info-kommunikciós rendszert hozzon létre, amely révén képes a veszteséges üzemmódok minimalizálására.

Közös érdek az adózásban. Mivel a közszolgáltatásokat csak közös erővel lehet finanszírozni, alapvető érdek fűződik az érdekegyensúly kialakításához és gondozásához. Különben elindul az adófizetői morál erodálódása. Az adózásban mind az adózó, mind az adóztató érdekeinek minél konfliktus mentesebben kell érvényesülnie, minél hosszabb időtartamra. Az állam (közszféra) szerepe éppen abban áll, hogy a saját eszközeivel segítse a jövedelemtermelőt, helyzetbe hozza a hozzáadott érték előállítását a gazdaságban, hogy nőjön „a közös”. Az állam (közszféra) szerepe az is, hogy befektetésekkel, szabályozásokkal orientálja a gazdasági szereplőket. Az egykulcsos adó – nem beszélve az egyszámjegyű adóról – reális gazdaságélénkítő eszköz. Azért is, mert minél több jövedelmet szerez valaki, annál erősebb a befektetési kényszere is, miután személyes fogyasztása konstans értékhez közelít (akinek van három exkluzív ingatlana, négy luxus autója, ott már nem tétel plusz 1-2 darab megvásárlása a befektetései jelentőségéhez képest). Az egykulcsos adónál a jól húzók gazdagabbak lesznek, miközben másokat is helyzetbe hoznak. Viszont, a kockázatuk is arányosan nagyobb. Látjuk, hogyan omlanak össze hatalmas vagyonok, tűnnek el cégek, sikeres vállalkozók. Az állam, mint közösség számára a kreatív gazdasági szereplők különös kincset érnek, meg kell becsülni őket és mindent meg kell tenni azért, hogy bővülő teljesítményük hozamát itthon hasznosítsák, ezzel teremtve teret és lehetőséget mások kreatív tevékenységének kibontakoztatásához, közvetve szolgálva az érték- és érdekalapú társadalmi-gazdasági kiegyenlítődést.

Az egykulcsos adózás további előnye egyszerűsége, könnyen kezelhetősége, gazdaság kifehérítő hatása mellett, hogy az adózó és az adóztató együtt érzékeli a gazdasági folyamatok alakulását, mert az egyenlő (azonos) mértékek alapján követhető, hogy mely tevékenységi ágazatok, mely területi (települési) egységek eredményessége miképpen alakul. Ezt progresszív vagy sávos adózásnál nem lehet tisztán kimutatni, mert erős a késztetés az adóelkerülésre, ami átláthatatlanságot okoz. A más adórendszerekhez képest alacsony és egykulcsos adó ugyanakkor versenyelőnyt nyújt, persze, ha a humán és műszaki infrastruktúra, a közkiadások alakulása, a gazdasági kormányzás hatékonyan működő hátteret biztosít. Utóbbiak szükséges feltételek, hiszen az adómérséklés csökkenti a közszféra bevételeit, ami zavarokat okozhat, vagyis, az államnak (közszférának) is ugyanolyan hatásosan kell működnie, mint más piaci szereplőnek.

A következő számban a helyi és központi adók „munkamegosztásáról”, a nagyobb adófajták (szja, társasági adó, ingatlanadó) különböző településgazdasági jelentőségéről írok és kitérek mindezek Telkire vonatkoztatható következtetéseire.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.