Érdek az adózásban II.

Folytatás. Az előző részben arról volt szó, hogy az adózás elkerülhetetlen jelenség, velünk együtt élő gazdasági-történeti adottság. Kényszerűség, mivel a közös ügyeket közösen kell finanszírozni. Kényszer, mert nem szeretünk adózni, mindig felmerül, hogy igazságtalan és méltánytalan. Úgy érezzük, hogy van, aki jobban, de a legtöbben rosszul járnak (mi biztosan), és gyanakszunk, mire fordítják a bevételeket. Borzalmas történelmi példák vannak a közelmúltból is: eladósítás, adósrabszolgaság, kisemmizés, túladóztatás, kimenekített forint milliárdok, multi cégek adózás előli profit repatriálása, offshore-műveletek, stb. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az érdek a jó adózási/adóztatási konstrukcióban vitathatatlan. (Az írásban eltekintek az adózás technikai, adminisztratív jellegű, és a visszaéléseket vagy már a büntetőjogot érintő tárgyalásától.)

A cikk II. részében az adózás gazdasági fenntarthatósági körülményeiről, a helyi és központi adók viszonyáról írok és kitérek mindezek Telkire vonatkoztatható következtetéseire.

Gazdasági fenntarthatóság. Ha gondolkodni szeretnénk egy körülbelül jól működő adórendszerről, akkor annak a kérdésnek a tárgyalását, hogy mire, kire vonatkozzon az adó, milyen legyen a mérték, ki kell térni a gazdasági fenntarthatósággal való összefüggésére. Az adózás állandó és szoros viszonyt képez az egyén és a közszféra, illetőleg a természeti és a gazdasági körülmények – az adottságok, lehetőségek – alakulása között. Az adózás az elvonás-újraelosztás (redisztribúció) mechanizmus autentikus mozgásformája, amely organikusan kapcsolódik a gazdaság újratermelési körülményeihez. A gazdasági újratermelési ciklusokat ma már csak a fenntarthatóság keretei között érdemes értelmezni, mivel nem választhatók el az erőforrások biztosításától, a termelési tényezők használatától.

Fő meghatározó tényezők a gazdasági újratermelésben. Az elsődleges termelési tényezők a föld, mint természetes anyagi erőforrás (termőföld, ásványkincs, víz, telekként lakó- és munkahely, közterület, erdő, stb.) és ahumán, mint szellemi-fizikai, testi-lelki és közösségi erőforrás. A közgazdasági szakirodalom általában a tőkét is az elsődleges termelési tényezők közé sorolja. Természetesen, az is releváns megközelítés az újratermelési ciklusban, mégis, úgy gondolom, hogy a tőke az előző két eredendő termelési tényezőből származtatott, szinergikus erőforrás, lásd: szellemi tőke, anyagi tőke, pénztőke, bizalmi tőke, szociális tőke, tőkeerős cég. Az elsődleges erőforrások ab ovo egyenlőtlen eloszlásúak. Egyenlőtlen a hozzáférhetőségük, így a hasznosíthatóságuk is, ezért egyenlőtlen a haszonból történő részesedés. A cikk első részében szó volt a szociális faktorról, arról, hogy az erőforrások és a képességek egyenlőtlensége ellenére személyes és általános társadalmi igény a kiegyenlítésre törekvés. Ez emberi jogi elvárás, de „természet-jog” ellenes is, mivel a Természetben nincs egyenlőség. Viszont van természettől való egyensúlyra törekvés. Nagy kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni az emberi egyenlőségi és a természetes egyensúlyra törekvést? És, mit tehetünk helyben? Mindenesetre, az egyensúlyi folyamat biztosításához stabil alapok és dinamikus tényezők szükségesek. A cikkben ezekről gondolkodom hangosan, felvetve kérdéseket.

Föld és tudás. Az elsődleges erőforrások közül a föld[1] véges, korlátozott és egyenlőtlen előfordulású, jellemzően nem újratermelhető, nem mozgatható, ugyanakkor pótolhatatlan és nélkülözhetetlen – statikus tényező. A humán erőforrás (tudás) viszont gyakorlatilag végtelen, kimeríthetetlen, jelen „tudásunk” szerint korlátlanul bővíthető és mozgatható – dinamikus tényező. A humán erőforrás állítja elő egy termék, szolgáltatás hozzáadott értékét. A gazdasági folyamatokban – leegyszerűsítve, az elsődleges erőforrások felől szemlélve – személyi és társasági jövedelmek realizálódnak, amelyek elköltése és elvonása után bevételek keletkeznek a közszférában szja, tao, fogyasztási adók, járulékok, díjak és ma (még? meddig?) több tucat adó formájában.

Megközelítésemben, a véges és nélkülözhetetlen erőforrással, a földdel[2] való gazdálkodásnak prioritást kell kapnia az élet, és ezzel a gazdasági folyamatok fenntartásában. Az adózás összefügg a gazdasági újratermelési ciklussal, az pedig a fenntarthatósággal, aminek a szűk keresztmetszete a föld2. Következésképpen, az adózásnak szervesen össze kell(ene) kapcsolódnia a földgazdálkodással. A földadózás kérdése itt már az, hogy mi és milyen legyen a mérték. A továbbiakban a belterületi földgazdálkodásra teszem a hangsúlyt.

Telek, terület. A belterületi földgazdálkodás a köznapi használatban telek- vagy területgazdálkodást jelent. Definíció szerint a telek: helyrajzi számmal ellátott földrészlet. A telek is ingatlan (immobil), de értelmezése eltér az ingatlanétól, ami a telek és az építmény együttese. A telek építmény nélkül is használható, de a tétel fordítva nem igaz: építmény telek nélkül nem lehetséges (kivéve: repülő- és úszó építmények). A teleknek nincs amortizációja, nem számítunk utána értékcsökkenést, szemben bármilyen építménnyel. Ezek a teleknek, a korlátozott előfordulású, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen földrészletnek különleges státuszt adnak, érveket a telek megkülönböztetett figyelembe vételéhez. A föld, a gazdaság, az adózás és a fenntarthatóság összefüggésében ezzel el is jutunk a telek- vagy területadózás kérdéséhez. Be kell kapcsolnunk azonban még a helyi önkormányzatok témáját.

Önkormányzat = önigazgatás + önfinanszírozás. A települési/telepedési autonómia történelmi képződmény, keletkezése összefügg az emberi lét („a humán erőforrás”) újratermelésével, amely csak közösségben lehetséges, széleskörű együttműködés és munkamegosztás keretében. Történelmi útja szinte azonos az adózáséval, a közös ügyek finanszírozásának történetével. Magyarországon a szabad királyi városok, a mezővárosok, a nemes falvak, a bányavárosok, a jászok, kunok, székelyek, szászok, a vármegyék autonómiája, de a hegyközségek, erdőbirtokosságok, a lakóközösségek, stb. működése a saját bevételeken és a vezetők önálló megválasztásán alapult. Az autonóm települések adóztak az állam felé vagy átvállaltak bizonyos feladatokat (pl. hadi kiadások, tájrendezés). A tömegtársadalmak XX. századi kialakulása során ez megváltozott, a központi elvonás-újraelosztás (redisztribúció) vált uralkodóvá. Felemássá vált az önkormányzatiság: adott a saját vezetők kiválasztása (önigazgatás), de az önfinanszírozás[3] már nem, amely a központi újraelosztásból és jövedelemszabályozásból, ill. helyi adók révén tevődik össze. A helyi vagyon, mint hasznosítható forrás, minimalizálódott.

A rendszerváltáskor az önkormányzati gazdálkodás alakítása három alapbázisra épített: személyi jövedelemadó, társasági adó, ingatlanadó (föld). A fő termelési tényezőkre alapozott három láb biztos alátámasztásnak tűnt. Mégis, az egész más irányt vett arányaiban is, összetételében is. Pl. az szja kezdeti 100 százalékos helyi forrása mára gyakorlatilag eltűnt, a helyi vagyon elprivatizálódott. Maradtak a különböző, négyzetméter alapú ingatlanadók. Belépett az iparűzési adó, óriási területi egyenlőtlenséget okozva. Később megjelentek az uniós források, amelyek gyakorlatilag az egyedüli településfejlesztési forrásokká váltak. Előállítva azt a képtelen helyzetet, hogy egy település jóformán nem képes fejlesztési forrásokat képezni. A redisztribúció dominál, a helyi bevételek nagy részét kiegyenlítő támogatások és más állami források teszik ki.

Deltai Károly polgármester úr „Adó ténytár – Önvizsgálat, kitekintés és összehasonlítás, valamint némi adótörténelem” c. vitaindítójában idézi Schmidt Jenőt, a Település Önkormányzatok Szövetségének vezetőjét: „… a teljes önkormányzati szektor idén 300 milliárd forintról dönthet, viszont a kiadási oldalon 2500 milliárd szerepel. … Ilyen alapon önkormányzatiságról, csak a települések 10 százalékánál beszélhetünk.” „A működési támogatás 18,6 milliárddal lesz kevesebb az idei évhez képest, miközben az ellátandó feladatokhoz kapcsolódó pénzügyi mutatók többségükben nem változtak – olvashatjuk a TÖOSZ oldalán. A feladatalapú támogatás finanszírozási metódusa – mint neve is mutatja – nem normatív és nem fedi le az egyes támogatott működési területek forrásigényét a központi költségvetésből. A gazdagabb önkormányzatok befizetők lesznek. A településeken beszedett helyi adók 60 százalékát pedig az állam beszámítja a kötelező feladatok ellátására. A TÖOSZ elnöke úgy vélte, hogy nagyon kevés önerős fejlesztés lesz, az uniós fejlesztések esetében is a beruházási alaphoz kell majd fordulni. A működtetéshez kapcsolódóan jelenleg nincs pályázati támogatás.”

Gazdag polgár – szegény önkormányzat. A képlet jól ismert Telkiben, hiszen az önkormányzat működése, településfejlesztő képessége nem függ össze sem polgárai szolgáltatásokkal szembeni igényeivel, sem jövedelmi és vagyoni szintjével. A telki polgár adózik a nagy közös büdzsébe és elvárná, hogy visszakapjon közel arányos forrást a költségvetésből humán és műszaki infrastruktúrára. Az önkormányzat ellenben besorolódik egy általános rendszerbe (ld. idézet), amelyben különböző számítások szerint osztják szét a közös adóforintokat. Ebben a visszacsatolási rendszerben a telki polgár a sor végére kerül. Joggal érzi magát méltánytalan és igazságtalan helyzetben. Miközben a kerítésén belül igényes, elegáns otthont alakít ki, gondosan ápolja kertjét, addig a kerítésen kívül ehhez nem illő környezetet talál. Pedig, ennek fedezetét előre le is adózza munkája eredményeként.

Meg nem felelés. Szakmai körökben zavart okoz annak felvetése, hogy a polgár és a cég jövedelem- és vagyonarányosan adózzon helyben. Ellenérv: akkor nagy területi különbségek alakulnának ki, ezért „akinek jobban megy, attól át kell csoportosítani oda, ahol kevesebb van”. Viszont, ha nem teljesítményarányos az adó, vagyis ha a „minél többet és jobban dolgozik valaki, annál többet adózik, annál kevesebb marad nála” gyakorlat érvényesül, akkor a jól húzó polgár és cég visszafogja teljesítményét, vagy eredményét eltünteti, ezzel a közösbe fizetendő adótartalmat is. A másik oldalon pedig a „szegényebb” település nem a saját természeti és humán erőforrásainak minél jobb hasznosítására fordítja energiáit, hanem a mások által feltöltött központi és uniós költségvetésből kihasítható és elkölthető források megszerzésére. A közpénz képzésében és elköltésében érvényesülő érdekkonfliktus – meg nem felelés – a gazdaság- és adópolitika akut problémája. Természetesen, szükség van szolidaritásra, de úgy, hogy annak társadalmi-gazdasági alapjait ne tegye tönkre. Ma az önkormányzati rendszer sajátos szociális ellátó és kiegyenlítő rendszerként működik. (Inkább 70 éve.)

Megfelelés. Ha a települések bevételi szerkezete igazodna a polgárok, cégek teljesítményéhez, akkor néhány település – köztük Telki – egyre nagyobb gazdasági mozgástérrel rendelkezne a gazdagodása, vagyonosodása révén. Egyre jobb szolgáltatásokat nyújtana, tovább növekedne a helyi vagyon, az életnívó, a pénzköltés, a foglalkoztatás, az üzleti élet. Igaz, a különbség növekedne más településekhez képest, de a nagyobb gazdasági erő több gazdasági forrást, jövedelemtermelő egyént, céget és vagyont teremtene bővülő kereslettel, nagyobb kínálattal, több foglalkoztatással, ezzel bér- és járulékfizetéssel, messze közigazgatási határán túli hatással. Ez a gondolat egyelőre kiveri a biztosítékot, pedig szerves „történelmi” történet. Gondoljunk a poliszokra, városállamokra, városszövetségekre. Magyarországon pl. Kassa, Kecskemét, Sopron városa óriási birtokokkal, egyéb vagyonrészekkel rendelkezett. A „szegények” adottsága a kisebb területi eltartó képesség. Látjuk, milyen eltérő nagyságúakká váltak a települések történelmileg az aprófalutól a milliós városig. Kérdések sora következik. Milyen legyen a kiegyenlítés térben, időben, pénzben, szolgáltatásban? Elérhető ez mesterséges, politikai töltetű redisztribúcióval? Vagy, inkább a kiegyenlítődés esélyét kellene lehetővé tenni? (Ld. „halat vagy hálót” elv.) A szegénység a téves vagy megmerevedett társadalom- és gazdaságpolitika hatása. A kiegyenlítődésnek megvan a szerves, átrendeződéssel járó útja, ami időigényes, mivel a település természetes (ld. föld és tudás) eltartó képességén alapul. Az eltartó képesség helyretételének menedzseléséhez megfelelő, de más alapkoncepciójú gazdaságpolitika szükséges.

Változott a helyzet annyiban, hogy ma már egyre több önkormányzatnál felmerül ingatlanok vásárlása, ill. szolgáltatók közösségi tulajdonba vétele. Ez pozitív jelenség, mert az önkormányzat „örök” üzem, ezért ha telket, épületet, földet, szolgáltatást vásárol, és azt gazdaságosan üzemelteti vagy bérbe adja, akkor a haszon a települést gyarapítja. Ez a gazdálkodási mód tipikus önkormányzati tevékenység. Segíteni kellene elterjedését, mert biztonságos, tartós és helyi szükségleteket elégít ki.

De, miből? Ha marad a jelenlegi, újraelosztásos, Telki számára hátrányos helyzet, akkor ezt fel kell oldani. Végül is azért, amiért a telki polgár kiköltözött új lakhelyére, hogy a falu legalább olyan otthonos legyen, mint amilyen igényességgel létrehozta házát, kertjét. Meggyőződésem szerint, bár biztosan van más út is, a telki önkormányzat gazdasági mozgástere a jelen helyzetben akkor javulhatna, ha a polgárok, helyi cégek képeznének közös pénzt (tőkét). Közös pénzalapot, a közös ügyek, a kerítésen kívüli környezet minőségi fejlesztése, és ide illő gazdasági tevékenység beindítása céljából. Ennek külső hatékonysági feltétele, hogy a központi források változatlanul fennálljanak, a támogatásokat ne csökkentsék arra hivatkozva, hogy a telkieknek amúgy is több van (ld. szociális faktor). Tehát, közös pénzalap, pl. falukassza létrehozása, ahogy a társasházakban is képeznek fedezetet a közös költségekre. Kérdés: miből, milyen alapon, milyen mértékkel történjen ez?

Iparűzési adóból (IPA)? Ma újra erősödik a centralizáció, ennél fogva az újraelosztás. A települések keresik a bevétel növelési lehetőségeket. A témához kapcsolódóan ismét idézek polgármester úr írásából: „A legkézenfekvőbb az iparűzési adóbevételek növelése lenne, ezzel lehetne kipótolni a szublimáló adóbevételeket. Azonban ez nem olyan egyszerű, mint amilyen könnyű kimondani. … Szignifikáns összefüggés látható Budapest közelségével és az utak jellegével kapcsolatban. Minél közelebbi egy település Budapesthez, annál nagyobb az IPA bevétel. Minél alacsonyabb rangú a településen átvezető főközlekedési útvonal, annál inkább csökkennek az IPA bevételek. Egyértelmű, hogy a fővárostól való távolság és az út határozza meg a cégek kitelepülési hajlandóságát. Sem az iparűzési adó kulcsa, sem a lakosság képzettsége nincs jelentős befolyással mértékére. Az egyetlen érvényes és működő szempont a józan lokálpatriotizmus. (kiemelés  v-ö.b.) … az IPA bevétel növelése nem elhatározás, hanem adottságok kérdése és Telki adottságai e tekintetben nem kiemelkedően jók. Külön probléma, hogy ahhoz, hogy érezhető változás következzen be az adóösszetétel tekintetében, nagyon nagy IPA növekedésre lenne szükség, ami valószínűleg csak igen nagy cég (cégek) beköltözésével történhetne meg, mert a feladatfinanszírozás rendje az állami kompenzáció révén jelentősen torzítja a szumma bevételi oldalt.”

Lokálpatriotizmusból? Az összefüggés tanulságos, sokat mondó, azonban Telki egyedi karakterű település. A Telkiről elhíresült, sok tekintetben túlzott és torz kifejezés: a „gazdag falu” jelleg, mást is takar. A lakosok nemcsak egyszerűen magas jövedelműek, hanem különösen igényesek magukkal, gyerekeik neveltetésével, környezetük minőségével szemben. Hogy Telkiben nincs nagyobb ipari üzem és forgalmas kereskedelmi központ, az nagyrészt a telki polgárok kívánsága volt és ma is az. Akik tudatosan választották lakhelyüknek a telki miliőt, azaz nem költöztek főútvonal közelébe. Tehát, az IPA-bevétel növelésében a hagyományos – a fekvésre, fő közlekedési út mellettiségre épített – módszer nem járható. Mivel nem változik az önkormányzati gazdálkodás rendszere (ld. Schmidt Jenő szavait), ezért Telki nem számíthat jelentős központi forrásbővülésre, csak a saját természeti és humán (erő)forrásaira. Polgármester úr erre utal az idézetben kiemelt mondatával: „marad a józan lokálpatriotizmus”. A lokálpatriotizmus itt azt jelentené, hogy a vállalkozással rendelkezők tegyék át székhelyüket Telkibe, ha megtehetik, és nem okoz hátrányt. Illetőleg, és ez kíván erősebb lokálpatriotizmust: hozzanak létre vállalkozásokat helyben, amelyek itt keresik a megoldást munkavégzésre. Sok telki lakos cége hozott és hoz létre vállalkozásokat az ország más régióiban és külföldön. Telkiben persze, csak minőségi, magas szellemi hozzáadott értéktartalmú termék, ill. szolgáltatás előállítása és ennek megfelelő munkahelyek létrehozása lenne adekvát.

Lokálpatriotizmusból. Az önkormányzati gazdálkodás rendszere ugyan nem változik, azonban az adórendszer módosítása ismét terítékre került a kormánynál. A fő cél a gazdaság élénkítése, a jövedelmek képződésének elősegítése, amelynek az elérését szolgálja az szja és a társasági adó mértékének a csökkentése, előbb-utóbb egyszámjegyűvé tétele. Ezáltal – elvileg – egyre több jövedelem marad az adót előállító egyénnél, cégnél, így kevesebb az államnál. Miután minden tevékenység valamilyen helyrajzi számmal megjelölt területen, ingatlanon történik, ezért az ingatlangazdálkodás is egyre nagyobb jelentőségű lesz. Az újraelosztható (központi) bevételek szűkülésével egyrészt az önkormányzatok állami juttatása feltehetően mérséklődik, másrészt az ingatlanadónak hangsúlyosabb szerepet kell kapnia, mert mérhető, látható, nem mozdítható, stb. gazdasági (vagyon)elem. A következmény, hogy – a személyi jövedelem- és társasági adócsökkentés miatt – a helyi közügyek finanszírozása egyre inkább az „adótöbblettel” rendelkező helyi egyéni és vállalati jövedelemtulajdonosokra, illetőleg az ingatlanra, mint adóztatható vagyontárgyra terelődik. Analóg véleményt fogalmaz meg Schmidt Jenő és Gémesi György a Napi Gazdaság velük készített interjújában („Adókivetési dömping jöhet jövőre” – 2015. április 7.).

Takács Zoltán alpolgármester úr következtetése is hasonló. Idézek „Adózunk, adózgatunk, bréking!” c. írásából: „Az önkormányzat feladata, hogy a lehető legmagasabb szintű szolgáltatási színvonalat biztosítsa a lakosság lehető legkisebb mértékű tehervállalása mellett, azaz egy optimum megtalálása a cél. Ha ezt a szempontot tekintem elsődlegesnek, akkor ez abba az irányba hat, hogy inkább az építményadó mértékét kell/lehet csökkenteni a telekadó rovására. Ha az adóbevételek növelése mellett döntünk, akkor azt inkább a telekadó emelésével tegyük meg és inkább az építményadót hagyjuk változatlanul. További érvként szolgál ehhez, hogy a telekadó alanyainak egy része nem is telki lakos. Személyes véleményem, hogy – ha a jogi aggályok elmúlnak – komolyan fontolóra vehetnénk a külterületi földek megadóztatását.”

Egy valódi ingatlanadó bevezetése minden választási ciklusban felmerül… A cikk elején abbahagytam egy fejtegetést az önkormányzatiság témája miatt: „a föld, a gazdaság, az adózás és a fenntarthatóság összefüggésében ezzel el is jutottunk a telek- vagy területadózás kérdéséhez.”

Most folytatom a gondolatot. Tehát, ha az állam nem növeli jelentősen az önkormányzatok (közte Telki) bevételét, ha az IPA bővítés nem járható a faluban, a közvagyont nem lehet nagyságrenddel jobban hasznosítani egyelőre, akkor két lehetőség adódik: 1) minden marad, ahogy volt és van – vegetálás; 2) a lakók és a cégek hozzájárulnak kerítésen kívüli világuk minőségi alakításához. Ez lehet jövedelem és ingatlan(vagyon) alapon. Mivel, a jövedelmek alakulása nehezen követhető, ellenőrizhető, ezért az ingatlanvagyon kerül a helyi közpénz képzés fókuszába. Az ingatlan, mint település- és gazdaságfejlesztési tényező fundamentális jelentőségű, mert állandó és megújuló helyi gazdasági erőforrásnak tekinthető, garanciális tényező, vagyonfedezet hitelképesség igazolására. Értékmérő szerepet is betölt (az érték alakulása visszajelez a környezet, a gazdaság, a közösség állapotáról), és az érték tervezhető településfejlesztési és -rendezési eszközökkel.

Az adóval szembeni elvárás, hogy legyen igazságos, méltányos, átlátható, rugalmas (legyen szinkronban a gazdasági folyamatokkal, hordozzon automatizmust), és legyen tartós, hogy a fizetendő összeg kalkulálható legyen. Vagyis, ne kelljen időről időre drasztikusan változtatgatni a mértéket, az adózás rendjét. E szempontrendszerben a négyzetméter alapú ingatlanadó csak egynek felel meg: átlátható. Átlátható, mert ismert a paraméter (m2). A probléma az, hogy gazdasági célú forrást nem helyes térbeli-fizikai méretre vetíteni. Gazdasági célra használatos forráshoz gazdasági mutató a megfelelő. A mértéknek a gazdasági hasznossággal, értékkel arányosnak (%) kell lennie, azaz a piaci értékre (Ft) kell vetíteni. Szempont még a beszedhetőség. Kétségtelen, hogy a fizikai mérték (m2) esetében ez egyszerű, az értékarányosnál viszont létre kell hozni értékkatasztert a piaci változásokat követő karbantartó mechanizmussal. Utóbbi nem egyszerű, viszont egyszer kell megteremteni. Az értéken történő számbavétel amúgy is elkerülhetetlen. Tudnunk kell, mink van.

Fontos megjegyezni, hogy az értékarányos adó nem egyenlő az értéknövekedési adóval, a betterment adóval. Az értékarányos adó ugyanis magában foglalja azt. A betterment abszolút növekedési pályát és érdemtelen előnyhöz jutást feltételez (ld. szociális faktor, „fizessenek a gazdagok”). Az értékarányos adó együtt pulzál a makro- és helyi gazdasággal, ami lehet stagnáló és rosszabbodó. Utóbbit megtapasztaltuk ingatlan értékcsökkenésben is. Be kellene vezetni a „worsenment” adót – is? Az értékarányos adó esetében ezekre nincs szükség. Az értékkataszterre épülő területérték-adó biztosítja a hosszú távú tervezést, változása jelzi, hogy az adott területet jól vagy nem jól hasznosítják más területekhez viszonyítva. Kifejezi az eltartó képességet.

Ingatlanérték adó? Vagy telekérték-adó? A kérdés fontos, szofisztikált megközelítést igényel. Az ingatlan a telek és építmény együttese. A telek különleges jószág, pótolhatatlan, nem bővíthető, az élet „újratermeléséhez” nélkülözhetetlen, objektív, a Föld földrészlete.[4] A telekkel való gazdálkodás ezért egyszerre egyetemes és helyi jelentőségű. Az építmény viszont egyéni teljesítmény, adózott jövedelemből létesül és „üzemel”, ezért újra megadóztatása nem etikus, közgazdasági értelemben pedig visszatartó hatású. Azt sújtja, aki teljesít, aki olyan társadalmi és gazdasági szükségletet elégít ki, amire nagy igény van, aki otthont létesít, munkát ad, fenntartja a gazdaságot, teret ad a szolgáltatásoknak. A tulajdonos jövedelmét nem adóval kell elvonni, hanem ösztönözni arra, hogy folytassa – elsősorban persze itthon – piac által honorált tevékenységét, amit Ő tud a legjobban. A telekérték adó arra sarkall, hogy a véges földkészlet egy darabját a tulajdonos az értéke szerint hasznosítsa, mely érték társadalmi-gazdasági-politikai és kulturális hatások által formálódik, így hasznosítási feltételei is közösségi kötöttségűek. A helyben fizetett telekérték-adó révén így kerül összhangba a kerítésen belüli használat a kerítésen kívülivel. A közterület, a közszolgáltatás az élet magánterületen túli szerves része, a közös ügyek, a humán erőforrás újratermelésének és a környezet-gazdálkodás közösségi színterei. Közgazdasági aspektus: a magán- és a közterület, a magán- és a köztulajdon kölcsönösen és szinergikusan meghatározza egymás használati és piaci értékét.

A telekérték-adó több mint adó: gazdaság- és településfejlesztő hatású, a közösségi együttműködést szolgálja, ezért önkormányzat erősítő, ökologikus és ökonomikus. A telekérték adó nem lehet újabb adóteher, sáp. Ennek ki kell váltania a jelenlegi, pl. az ingatlan- és az iparűzési adókat. Gyakorlatilag egykulcsos ingatlan(vagyon)adó. Az egykulcsos adórendszer területi párja. A cél az értékelvű földgazdálkodásra4 ösztönzés. Ez adja dinamizmusát, szemben az adóelkerülésre csábító, sápjellegű adókkal. Ez a gondolkodás nagyon közel áll a kortárs ökológiai (fenntarthatósági) szemlélethez, és az újra és újra felmerülő ingatlan(vagyon)adó esetén is értelmezhető. A telekérték-adó szervesen fűződik mindehhez, amelynek eszköze: a visszacsatolás. Vagyis, ha az adóbevételből visszaforgatnak a forrás (terület) környezetébe (infrastruktúra, közbiztonság, településfejlesztés, stb.). „Befektetés a jövőbe.” Ehhez közösségi felhatalmazás szükséges, hogy a fejlesztési és rendezési tervek minél legitimebbek legyenek. Az értékalapú területgazdálkodás és az értékarányos adó együtt autentikus település- és gazdaságfejlesztési forrás és eszköz, aminek törvényi akadálya nincs is.


[1] A föld fogalom értelmezése: magában foglalja a termőföld- és az ásványkincs vagyont, a felszíni és az alatti vizeket, telekként a lakó-, a munka- és a közterületek, stb. összességét.

[2] A föld átfogó értelmezése, mint előbb1.

[3] Az önfinanszírozás/önfenntartás nem autarchiát (teljes önellátást) jelent, hanem a saját bevételek előállítását, ami állhat különböző termékek, szolgáltatások értékesítésének bevételeiből, ill. adóztatásból, díjszedésből, stb.

[4] A föld átfogó értelmezése, mint eddig2.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.