Városról, vidékről – a közös nevező: a föld

Rendhagyónak ígérkezik az alábbi interjú, amelyben egy közgazdásszal, VARGA-ÖTVÖS BÉLÁval beszélgettünk a város és a vidék több évszázados egyensúlyi viszonyának felborulásáról, illetve újraértékelésének szükségességéről. Mindeközben felmerültek a földhöz kapcsolódó fogalmak a múltból, mások mellett a területérték-alapú közgazdaság, a földérték-adó, a georgizmus, melyek izgalmas példákkal szolgálnak ma is, amikor a városról és a vidékről gondolkodunk.

RUBÓCZKI ERZSÉBET: Szakmai önéletrajza szerint nagyjából a kilencvenes évektől foglalkozik Budapesttel. Közgazdászként milyen feladatokat látott meg a városban?

VARGA-ÖTVÖS BÉLA: Hivatalosan a kilencvenes évektől, nem hivatalosan nagyjából ötéves koromtól foglalkozom a várossal. Budapesten felnőtt harmadik generációs „ganglakó” vagyok, aki gyerekként „várost játszott”. Ami annyit jelentett, hogy bármi történt Budapesten – kiöntött a Duna, delegáció érkezett a Szovjetunióból vagy futballmérkőzés volt a Népstadionban –, azt a nappalink nagy szőnyegén „lejátszottam”. Később, de még mindig gyerekfejjel, szenvedélyesen utaztam a városon belül: felszálltam az összes buszra, villamosra és HÉV-re, keresztül-kasul bejártam Budapestet. Miközben otthon azt gondolták, csavargok, én „csak” a várost fedeztem fel.

R. E.: Ez egy nagyon szépen induló történet: mintha genetikailag kódolták volna magába a várost, amellyel ma is intenzíven foglalkozik. Többek között egyik résztvevője volt Budapest hosszú távú (azóta elfogadott – a szerk.) fejlesztési koncepciójának, amelyben a gazdasági fejezetet koordinálta. Mi izgatja a városban, illetve a vidék–város viszonyában és általában a településfejlesztési kérdésekben?

V.-Ö. B.: Lehet, hogy ez valóban kódoltság, de tény, hogy a közgazdasági egyetemen is a területi tervezés érdekelt, azon belül is a területi folyamatok vizsgálata, például, hogy miképpen változik egy település, régió a gazdasági és társadalmi folyamatok során, mi a hatása az infrastruktúra-fejlesztéseknek, milyenek ezek gazdaságpolitikai és földrajzi összefüggései. A gazdaságpolitikát és a településgazdaságot mindig összekötöttem. Az egyetemi diplomamunkám is e kérdéskörről szólt.
Városépítészettel nem foglalkoztunk, de szociológiával, közigazgatással – a korabeli viszonyoknak megfelelő szinten és minőségben – igen, miként hatékonysági számításokkal, és persze gazdaságföldrajzi, társadalmi tanulmányokkal is. A komplex megközelítés mindig alapmotívum volt számomra, most is az. Kedvemre való volt, amikor telepíteni kellett, mondjuk, egy gyárat, és a különböző összetevőket – munkaerő, anyag, szállítás, energia, kereslet-kínálat, gazdasági hatások stb., – kellett végiggondolni. Minden érdekelt, ami a településtervezéshez kapcsolódott: a jog, a
szociológia, az urbanisztika, a táj, a gazdaság. A műszaki dolgok is, de azok távolabb álltak a tanulmányaimtól.

R. E.: Sokat foglalkozik a város és vidék közötti újragondolandó kapcsolattal is, és egyrészt azt mondja, hogy vidéken ugyanolyan minőségű élet teremthető, mint a városban, illetve hogy a város sem az a futurisztikus világ lesz, mint amit többen vizionálnak, hanem sokkal zöldebb és élhetőbb.

V.-Ö. B.: Rendkívül mesterségesnek tartottam mindig a város–vidék szembeállítását. Úgy gondolom, hogy ember van, és környezet. Eredendően a vidéknek volt városa, és nem a városnak vidéke. Nem értek egyet azzal a szerintem mára elavult szemlélettel, amely azt kutatja, hogy a lakosság hány százaléka lesz városlakó 2050-re. Bekövetkező valóságként prognosztizálják, hogy minimum 80 százalék, és ebből kiindulva próbálják elképzelni az urbanizációs fejlesztések irányát, ami csak zsúfolt és futurisztikus lehet. Ha igaz az, hogy már ma másfél Földre lenne szükségünk az élet fenntartásához, mely „szükségletet”a nagyvárosi életmód táplálja, akkor azt kell mondanunk, hogy ez
tarthatatlan! Az emberiség négyötöde nem élhet a mai fogalmaink szerinti városokban. Én azt képviselem – épp a technikai fejlődés alapján –, hogy vidéken is ugyanolyan életet lehet majd élni, mint a városokban, és éppen ezért nincs igazán értelme arról beszélni, hogy a lakosság hány százaléka él majd itt vagy ott. A nagyvárosi kiáramlás szociológiai összetétele is ezt igazolja. Amíg a hetvenes-nyolcvanas években még azt vizsgáltuk, mennyi a telefonos lakások aránya a városokban, vagy a vezetékes víz hány százalékra nőjön vidéken x év alatt, mára ez a megközelítés okafogyottá vált. Világos, hogy vidéki környezetben szintén lehetőség van technikai értelemben is minőségi
lakhatóság kialakítására. Valójában meghökkentő, hogy erről és így beszélünk, hiszen a falu, a mezőváros és a táj együttélése a természetes, míg a nagyváros a mesterséges képződmény. Anakronisztikus, hogy a városi fogyasztói és hulladéktermelő életmódot tartjuk fejlettebbnek, haladónak.

R. E.: Mennyire általános vagy elfogadott ez a felfogás a szakmai közvéleményben? Lehet-e valamilyen közgazdasági iskolához sorolni ezeket a gondolatait?

V.-Ö. B.: Nagyon hiányolom, hogy a közgazdaság-tudományban nálunk nem érvényesülnek különböző iskolák, mint ahogy az építészetben, a jogban vagy az orvostudományban, ahol több iskola létezik egymás mellett. Amit én igyekszem képviselni, az a területérték-alapú vagy szerves közgazdaság, amely abból indul ki, hogy egyetlen Földünk van. Henry Fordnak tulajdonítják azt a mondást, hogy „a föld gyártása befejeződött”. Ezt a földet – a Föld földjét – kell megművelni, de hogy is másként, mint az értékén! Az érték meghatározása persze komplex ügy, tele szubjektív elemmel, hiszen az érték abszolút emberi (halandó, mulandó) kategória. Érték az, amit az ember vagy egy közösség annak tart.
A földterület értéke összefügg annak szükséglet-kielégítésben játszott szerepével, életadó, életmegtartó képességével. Természetesen azzal a feltétellel, hogy a területhasználat során ezt a képességét maradéktalanul megtartsa, ne történjen túlhasználat. Ezért a közösségnek szabályoznia kell a területhasználatot a választott értékei szerint, de serkentenie is a megfelelő – értékén történő – hasznosításra. A „föld” fogalom sokrétű, mivel benne van a víz, az ásványkincsek, a termőföld, az erdő, telekként a lakó- és a munkahely, a közterületek. A felszín alatti javak köztulajdont, nemzeti vagyont képeznek. A föld valójában minden ember alapvető szükségleti jószága – ahogy ezt a
közgazdaságtanban mondják. Mindezt persze korlátozzák a tulajdon- és a politikai viszonyok, a közigazgatási határok. Ha iskolába sorolnánk, leginkább az ökológiai közgazdasághoz tartozik, amolyan öko-ökotan, az ökológiai fenntarthatóság ökonómiája.

R. E.: Miközben mindez logikusnak tűnik, egyben idealistának is érzem, éppen ezért muszáj kérdeznem e gondolatok realitásáról. Vissza lehet-e billenteni, meg lehet-e állítani és vissza lehet-e fordítani azt, ami a jelen pillanatban teljesen megállíthatatlannak és visszafordíthatatlannak látszik, vagyis a városok túlnépesedését?

V.-Ö. B.: Azt gondolom, hogy vissza fog billenni a folyamat, de nagy károk és veszteségek árán. Mi az alternatíva? A pusztulás? A föld létfontosságú az élet szempontjából, de korlátozott elem, és ez a fő probléma. Kenneth Bouldingnak (1910–1993; Nobel-díjas angol közgazdász, társadalomkutató – a szerk.) van egy híres mondása, amely szerint, aki azt gondolja, hogy egy zárt rendszerben, mint például a Föld, lehet korlátlan növekedés, az vagy bolond, vagy közgazdász. Ez rendkívül fontos tétel. Azt gondolom, hogy korunk egyik legfenyegetőbb veszélye, hogy a föld – mint autentikus erőforrás – jelentősége nem épül be sem az egyéni érdekbe, sem a közösségi gondolkodásba, nem immanens része rövid(látó), fogyasztás-centrikus és intenzív életünk motivációs rendszerének.
Hogy ez idealizmus-e? Nem gondolnám. Az egyetlen Földünk földje nélkülözhetetlen, pótolhatatlan, nem bővíthető, sőt a beépítések, a rossz területhasználat révén folyamatosan szűkítjük használhatóságát. Tehát egy szűkös, minden embert érintő forrásról van szó, amely ab ovo egyre értékesebbé válik. A föld (telek) másmilyen vagyon, másmilyen ingatlan, mint bármilyen építmény. Ezért a használata közügy, még ha egyéni érdekek mozgatják is a hasznosítás folyamatát. A szűkösség azonban magában hordja a monopóliumképződést, amit közösségi erővel szükséges szabályozni. A terület- és városfejlesztési, illetve -rendezési tervek kiváló intézmények lehetnek erre. A tervek a
közös életkörülmények alakulását fogalmazzák meg, az értékválasztáson, a célkijelöléseken alapulnak, és ezek alapján rendezik a funkciókat, a területfelhasználást. Ez a műfaj sajátja, de hogy a valóságban hogyan alakul, az teljesen más történet. A megvalósítás annál relevánsabb, minél megalapozottabb a fejlesztést–rendezést megelőző közös értékválasztás és célmeghatározás, minél szélesebb körű a társadalmi felhatalmazás, a visszacsatolás és a korrekció lehetőségével.
Az értékválasztásra konkrét példák Budapest esetében, hogy legyenek-e magasházak, s ha igen, hol, milyen mértékben, legyen-e belterületbe vonás, zöldmezős beruházás (a jelen budapesti koncepcióban prioritás, hogy ne legyen, és a városfejlesztés a meglevő beépített területek, valamint a barnamezők minél jobb hasznosításával történjen). Vagy: milyen legyen a Duna és a Duna mente hasznosítása: sétálós, teraszos, városi „üdülőövezet”, illetőleg pakoljunk-e rá még közlekedést? Legyenek-e újabb belvárosi hidak, vagy inkább az intenzív hajóközlekedést preferáljuk a két oldal között? Folytatódjon a centralizáció, vagy inkább decentralizálás legyen, sok kompakt városnegyeddel? Hogyan alakuljon a közösségi kontra egyéni közlekedés aránya? De nagy kérdés a megújuló energiahasználat ügye, a lakótelepek sorsa is. A felsoroltak nagy léptékű értékválasztások, de ez megtörténhet (látensen meg is történik) utca-, tömb-, városrész- vagy kerületi szinten. A lényeg, hogy az értékválasztás alakítja a terület piaci hasznosíthatóságát.

R. E.: A föld, a vidék és a város viszonyáról gazdag a szakirodalom. Az egyik igen erős és valójában ma is létező iskola az úgynevezett „georgistáké”, ha már iskolákat említettük az előbb. Hozzájuk kötődik a „földérték-adó” vagy „telekérték-adó” fogalma, amelyet egyetlen adóként (singletax) képzeltek el. Mondana erről a gondolatrendszerről kicsit többet?

V.-Ö. B.: Henry George (1839–1897) gyáros, majd közgazdász, társadalomtudós és teológus volt, akinek 1879-ben Haladás és szegénység (Progress and Poverty) címmel megjelent könyvét akkoriban a Biblia után a második legtöbb példányban adták ki. Ebben George azt mondja, hogy a termőföld a legfontosabb kincs, amely viszont csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésünkre. S mert maga a földi élet és benne minden ember Isten teremtménye, ezért minden élőnek, így az éppen most, illetve a későbbiekben születetteknek is éppen úgy joguk van a földhöz és annak éltető erejéhez, mint a naphoz, a levegőhöz. Tehát a földhöz, annak gyümölcseihez való jog egyetemes, antropológiai, természetjogi. Ám számolni kell a tulajdonjoggal, a magántulajdonnal is, amelyet szintén szent dolognak tartunk. Azt bizonygatja, hogy a szegénység a földbirtoklás monopóliumából fakad, ami által a javak szűk körben koncentrálódnak, és e „túlhatalom” miatt nem lehetséges az arányos eloszlásuk. Felteszi a kérdést, hogy miképpen lehet a magántulajdonjog megtartása mellett annak gazdasági tartalmát „fölszabadítani”. Úgy közérdekűvé tenni, hogy a magántulajdonos is jól járjon, például értékesebbé váljon a vagyona, élhetőbb legyen a környezete. A válasza pedig az, hogy egyetlen adóval, az úgynevezett „földérték-adó”-val (vagy telek-, illetve területérték-adóval). Azonnal közbeszúrok két dolgot. Az egyik, hogy itt csupán vázolni lehet a gondolatiságot, csak
kiemelni tudunk egy-egy részletet. A másik, hogy ez nem olyan adó, amelyet sápnak, költségvetést kiigazító vagy büntető adónak tekintünk, amely majd eltűnik a „nagy kalapban”. Ez egyetemes, mondhatni, földgazdálkodási adó. És nem arról van szó, hogy újabb adót sóznánk az emberek nyakába. Ennek ki kell váltania a jelenlegi, például a helyi ingatlan- és az iparűzési adókat. A bevezetés csak fokozatos lehet, ami reális, hiszen szerves, arányos adómértékről van szó.
Az értékarányos adó (föld)értékben gondolkodásra késztet. Motiválja a hasznosítót, hogy kiaknázza a területben rejlő lehetőségeket, ami magasabb jövedelmet, vagyont, igaz, több, de fajlagosan kevesebb költséget (adót) is eredményez. Tehát George szerint nem a magántulajdont kell megszüntetni, és ez fundamentális különbség a kommunizmus totális „társadalmi tulajdon” eszményével, pláne gyakorlatával, hanem a földtulajdont az értékén, arányosan kell megadóztatni. Ez a singletax, a földterület (telek) x százaléka. Az adó méltányos, érték- és teljesítményarányos. Aki nem tudja az értékén megművelni a földet, hasznosítani a városi telket – vagyis nem hozza ki belőle, ami az értéke alapján kihozható lenne –, az előbb-utóbb nem kívánja fizetni ezt az adót. Eladja a nagyobb értékű területét, és tud venni egy neki megfelelőbbet, amelynek az adója arányosan kevesebb lesz. Az eladás helyett társulhat is, azaz megoszthatja a vagyont. Ez az alapséma, amely lehetővé teszi, hogy a föld (telek) annak a birtokában és használatában legyen, aki az értékén megműveli. S mindez városban, a városi telken is értelmezhető.
A javak, szolgáltatások előállítását nem korlátozza a tulajdonos gazdálkodási korlátja. Ez első hallásra szigorúnak hat, de nem kell mindenkinek homo oeconomicusnak lennie. A területérték-változások nem hektikusak, a földterület immobil, az értékváltozás társadalmi-gazdasági hatások következménye, ami lassú folyamat. Ezért az értékváltozások követhetők. Tudatosodik, része lesz a napi életnek. Mivel egy telek értéke – fekvése, infrastrukturális ellátottsága mellett – szubjektív és objektív elemek kombinációjából áll össze, és a környezet többi telkének, közterületének a használata, a társadalmi-gazdasági közeg működése, valamint a piac által meghatározott, ezért az
adóváltozás egyben jelzi is az értékváltozást. A monopóliumképződés ellen is hat, mivel azon a területen, ahol monopólium alakul ki, hatékonyságromlás áll be, amely tükröződik az „értéktérképen”, károkat okozva a birtokosnak. (Természetesen, a politikai jellegű vagy más erőszakos beavatkozás által létrejövő monopólium ellen más orvosság kell.) Egy ismert, egyszerű séma az értékarányos telekhasználatra: Az utcában van három telek. Az egyik üres; a másikon van egy rozoga ház, lakójának a felújításra sincs pénze; a harmadikon áll egy többszintes épület, benne fényes üzletekkel, drága bérű irodákkal és lakásokkal. Mai felfogásunk szerint a harmadikat kellene
jól megadóztatni telkestül, épületestül, jövedelmestül (a „gazdagját, neki van miből adót fizetni”), és támogatni a másik két szerencsétlen telektulajdonost. Telekérték-adó esetén e két telektulajdonosról is kiderül, milyen gazdagok potenciálisan. Az értékalapú adófizetés esetén motiváltak a telek hasznosítására. A minta is adott. Ha ők is üzleteket, irodákat, lakásokat létesítenek – társulnak fejlesztőkkel –, akkor nő a jövedelmük, értékesebb lesz a vagyonuk, az adóteher kis tétel lesz. A társadalmi-gazdasági hatás: nő az üzlet-, iroda- és lakáskínálat, mérséklődnek az árak, a bérleti díjak, munkahelyek létesülnek, bővül az adóbevétel, melyből a visszainvesztálás révén fejlesztik, használhatóbbá, értékesebbé teszik környezetüket.

R. E.: Említette, mennyire népszerű volt a georgizmus, de a gyakorlatban is bizonyított, vagy csak elmélet maradt?

V.-Ö. B.: A 19. század végén elinduló gondolatokból olyan erős irányzat lett, hogy az I. világháborút megelőzően egy sor német városban be is vezették a telekérték-adót. Budapesten is 1917-ben, és még jó néhány vidéki nagyvárosban, ami azért érdekes, mert háborús idők voltak, és mégis felhajtóereje volt. Magyarországon Pikler J. Gyula munkássága kiemelkedő volt a témában. Ha az értékarányos telekadó szóba kerül, az ellenzők az értékmeghatározás módjának feltételezett komplikáltságára hivatkoznak. De 1917-ben Budapesten (amelynek kb. egymillió lakosa volt már akkor) Pikler J. Gyula és néhány munkatársa egy nagyszerű módszerrel három hónap alatt felmérte az értékállományt! Nem telkenként becsülték meg az értéket, mint ahogy a mai ellenvetők gondolják, ami gyakorlatilag finanszírozhatatlan lenne, hanem fix pontok meghatározásával, övezeti elvet alkalmazva. Az övezeti értékek az adásvételek nyomán folyamatosan változnak, így az adó nagysága is. Az I. világháború utáni zűrzavarban megfeledkeztek róla, nem vonták vissza, csak nem éltek vele.
Gyakorlatilag egykulcsos adó volt, és az lenne most is, ha bevezetnék. A jelenlegi egykulcsos adórendszernek lenne a területi párja, más adónemek kiváltásával. A lényege az értékelvű gazdálkodásra inspirálás, ez adja dinamizmusát, szemben az adóelkerülésre csábító, sápjellegű adókkal. Ez a gondolkodás nagyon közel áll a kortárs ökológiai és környezetvédelmi szemlélethez, és az újra és újra felmerülő vagyonadó esetén is bevethető lenne. Hangsúlyozni kell, ez nem a telekre és építményre együtt vonatkozó ingatlanadó, hanem csak területérték-adó. Az építményt – épületet, lakást, üzemet, stb. – nem szabadna megadóztatni, mert egyrészt már adózott jövedelemből létesült,
másrészt azt sújtanánk, aki teljesít, otthont létesít, munkát ad, biztosítja a termelést, teret ad a szolgáltatásoknak. A földterület különleges jószág. Gondoljuk meg, a földterület (telek) után nincs értékcsökkenési leírás, nem számolunk amortizációt. Szemben az épületekkel, úttal, közművel.
Sok mindent nem tudunk itt feltárni e kérdéskörről, félek, kicsit bonyolultnak is tűnik, amit eddig elmondtam. Pedig egyáltalán nem az, csak más a megközelítés. A „földtudat” megvolt a tömegtársadalmak kialakulásáig, tehát még Henry George, Pikler J. Gyula életében is. Többek között e felejtés miatt, a fenntarthatóság korunk talán leglényegesebb ügyévé vált. Hogyan kapcsolódik ehhez a területérték-adó? Az értéken történő számbavétel, komplex értékkataszter elkészítése elkerülhetetlen. Tudnunk kell, mink van. Az értékkataszterre épülő értékarányos területérték-adó biztosítja a hosszú távú tervezést, változása pedig jelzi, ha valami történik: az adott területet jól vagy nem megfelelően hasznosítják, esetleg más területeket jobban. A lényeg az adónál először is a visszacsatolás, vagyis hogy az adóbevételből visszainvesztálnak a forrás (terület) környezetébe (infrastruktúra, közbiztonság, rehabilitáció, karbantartás stb.). Másodszor pedig a közösségi felhatalmazás, azaz, hogy a fejlesztési és rendezési tervek minél legitimebbek legyenek. Tehát az értékalapú területhasznosítás és az arányos adó együtt autentikus fejlesztési forrás is.

R. E.: A város válságáról és a vidék jövőjéről szóló írásában arra utal, hogy a 2008 után kibontakozó válság a városokhoz erősen kötődik, és éppen ezért a városok válságát (is) okozza. De éppen ennek okán, mintha most érkezett volna el az a történelmi pillanat, amikor a 21. század városáról gondolkodva érdemes lenne más irányokba is fordulni, nevezetesen a vidék felé. Kifejtené ezt bővebben?

V.-Ö. B.: A város válságáról beszélünk, mert a mai krízis a „felbuborékosodott” városi ingatlanpiacról indult el, és azt jelzi, hogy elszakadtunk a földtől. Valójában korunk életmódjának régóta érlelődő válságáról van szó. Egy virtuális világba tévedtünk, naponta lehet hallani hatalmas számokat arról, hogy a reálgazdaság hányszorosa lebeg az elektronikus pénzvilágban. Ám az a virtuális gazdaság, amely a tőzsdei, bróker- és egyéb tevékenységekkel létrejön, egyszer csak elindul lefelé, és „földet fog”. Abban a pillanatban olyan lesz, mint a cunami, és a jelen válság ennek csupán előszele.
Ha a városok válságban vannak, felértékelődik a vidék. A megoldást én ebben a felértékelődésben látom, különösen, mert az infrastrukturális, információs és telekommunikációs tartalmat tekintve nem lesz igazán különbség a vidéki és a városi életforma között. Az elektronizáció nagyon erősíti ezt a folyamatot. Az információ, a tudás és a termék utazzon, ne az ember. Az ember munkálkodjon, foglalkozzon a családdal, a közélettel, az önképzéssel stb., s ne ingázzon olyanért, amit helyben is megkaphat.
De a város és a vidék közti különbségek eltüntetéséhez a várost is „vidékiesíteni” kell. Ennek is megvannak a lehetőségei, például a tetők, kis kertek, tömbbelsők, közterületek, foghíjak növényesítésével, lakóterületek ritkításával. Nagyobb léptékben pedig meg kell jelennie és meg kell erősödnie az önfenntartó tartalomnak, ami azt jelenti, hogy a városok nem fogyaszthatják el az ökológiai lábnyomuk hat-hét-nyolcszorosát. Lehet, hogy Japán vagy Hollandia példásan hasznosítja és óvja meglévő környezetét, de az ezt lehetővé tevő erőforrások döntő hányadát máshonnan szerzi be.
Ma a város elszívja a vidék forrásait, többet vesz el, mint amennyit visszaad. Ez alapproblémája a rendszernek.
A megoldást a megújuló erőforrásokra és az újrahasznosításra való törekvés mellett valahol abban látom, hogy az ökológiai lábnyom egészüljön ki ökonómiai lábnyommal is, vagyis be tudjunk határolni egy olyan gazdasági egységet, amelynél nagyon erős az önfenntartó, a belső újrahasznosítási tartalom, a földérték-gazdálkodás. A legnagyobb kihívás, hogy miképpen, milyen motivációval lehet a szükségletkielégítési igényt olyan egyensúlyi pályára állítani, amely nem a még nagyobb fogyasztás irányába megy, hanem az önfenntartó egyensúlyi állapot elérésére törekszik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.